
Kinnt állunk az "udvaron", egyszercsak apukám részeg haverja beállít.:D Vicces volt így látni, de azért szeressük'
Megyek fel a lépcsőn, egyszercsak elsuhan mellettem Dávid (15 hónapot jártunk). Mondom aztaaaztaaaztaaaa. Nagyon ledöbbentem, de nem is tudom, miért. Viszont mikor ott volt mellettem, és integetett, meg kb 5 perc szóváltásra megállt, meglepődtem, hogy nem éreztem semmit, csak így: tényleg őt szerettem ennyire? Mármint nem az miatt, hogy hogy néz ki, vagy ilyesmi, hanem mert hozzá köthetők az emlékek, és már nem érzek semmit, ha rá nézek. Ezekszerint csak a korszak hiányzott.
Bertával kiültünk lelkizni, és mondtam neki, mennyire hiányzik Ő. Nagyon rossz volt, és bármit megtettem volna azért, ha csak megölelhetem.
Ma meg csavizunk a városban szerintem, este Bertánál alszom, meg szerintem kimegyünk Bandikáékhoz. Lehet Danikáékkal is összefutunk valamikor, nem tudom még. Bár remélem.
"Szeretnék bátrabb, szebb, vagy csak boldogabb lenni. De kár álmodozni, hisz úgysem változik meg semmi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése